Tánc

Porcelánbaba

Már régen kezdtem el írni ezt a bejegyzést. Majdnem fél éve, de még nem tudtam befejezni. Azt gondoltam, hogy majd később könnyebb lesz. Azonban rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van.

Ez a történet egy nagyon kedves táncosról szól, akivel együtt jártunk a hastánc órákra.

Kicsit már könnyebben lépek be az iskola hátsó ajtaján, mint néhány hónappal ezelőtt, de még mindig ott van. Mindenhol. Ahogy kinyitom az ajtót, és belépek a félhomályba, megcsap az iskolai folyosó illata. Körbenézek, és látom a tablókat a falon. A bábszínházfal ott áll a teremajtó mellett. Magamban veszek egy nagy levegőt, és elindulok a terem felé. Belépek, mindenki mosolyog, én is. Mélyen belül azonban ott van a Timi. Mintha bármelyik pillanatban beléphetne a terembe.

2017.04.23.

Öt hete, de egy kicsit olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. És egy kicsit olyan, mintha tegnap lett volna. És egy kicsit olyan, minta mindez csak egy álom lett volna, egy rossz álom, amiből bármikor fel lehet ébredni. Felébredsz, és körülnézel a sötét szobában. Azt látod, hogy minden rendben. Mindenki egyenletes szuszog, alszik. Megnyugszol, és alszol tovább.

Aztán reggel felébredsz, és rádöbbensz, hogy nem álom volt. Volt egy táncóra, ami nem a táncról szólt. Csak egy bemelegítés, néhány  kis mozdulat, egy rövid kartánc, és minden megváltozott.

Egy pillanat, amikor a tükörben mást látsz, mint amit megszoktál. A legszebb, a legügyesebb táncos, akire mindig is felnéztél, figyelted, mert úgy akartál mozogni, mint ő. Eltévesztette. Nem tudta leutánozni az oly sokszor ismételt mozdulatot.

Egy pillanatra átvillant a fejemben a múlt óra utáni beszélgetésünkre gondolva, hogy biztosan megszédült. Állapotos. Egyrészt nagyon örültem, hogy gyermeket szeretnének, másrészt sokat gondoltam rá, hogy mennyire fog hiányozni az órákról.

Aztán nem lett jobban. Lefektettük a padlóra. A doktornő, aki szintén velünk táncol, és nem mellesleg a háziorvosa, azonnal hívta a mentőt. Ez már sokkolt. Mi a fene lehet, hogy rögtön mentőt kell hívni? Jött a mentő, teltek a percek. Jött egy másik mentő, egy másik kórházból. Jött a férje is. Közben csak hallgattuk, hogy nagyon fáj a feje. És mi csak álltunk tehetetlenül, és néztük. Néztük, hogy a mentősök teszik a dolgukat. És az idő csak telt, és telt, és ő még mindig ott volt velünk. Miért nem indulnak már el? Miért vannak még itt? Vigyék már a kórházba! Aztán, néhány nap múlva, mikor már jobban lesz, mosolyogva fogadja majd kis táncos csapatunkat a kórházi ágyában, vagy talán otthon. Mert már csak az járt a fejemben, hogy felvidítsuk, hogy segítsük, hogy újra táncolhasson, hogy újra köztünk lehessen.

Egy valaki volt köztünk, aki már nem reménykedett ebben. Csak akkor, ott nem akarta mondani.

Mindene volt a tánc. Ha lehet így mondani, a második családja voltunk.

Agyvérzés. Egy veleszületett rendellenesség miatt. Így utólag már értem a félelmet a szemében, hiszen ő tudta, hogy ebből nincs kiút. Itt nem lesz gyógyulás, rehabilitáció. Már csak egyetlen út van. A földi angyalból égi angyal lett néhány óra leforgása alatt. A mi kis porcelánbabánk eltört. Javíthatatlanul.

Most sem tudok többet hozzátenni a gondolataimhoz.  Ott van minden táncunkban. Régiben és újban. Egy csodálatos fátyoltánc készül neki, ami teljes egészében ő. A fátyol színe, a könnyed mozdulatok. Ahogy a fátyol szárnyal. Csodálatos.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.